A FÜGGETLEN SZÍNHÁZ MAGYARORSZÁG EBBEN AZ ÉVBEN ÜNNEPLI 15. SZÜLETÉSNAPJÁT. AZ ÉVFORDULÓ ALKALMÁBÓL MEGOSZTJUK VELETEK A TÁRSULAT LÉTREJÖTTÉNEK TÖRTÉNETÉT. El is érkeztünk a második részig. TARTSATOK VELÜNK HÉTRŐL HÉTRE ÉS ISMERJÉTEK MEG A HŐSGYÁR SZÜLETÉSÉNEK MESÉJÉT.
Borús idők
Teltek-múltak az évek, a gyárban folyt a termelés, a történetek láthatóak voltak reggel, délután, este, ahogy igény volt rájuk. Közben az ország megbolondult. Nagy volt a szegénység, az elégedetlenség. A félelem, hogy holnap nem lesz mit enni, vagy ha lesz is, biztosan el fogják tulajdonítani. Az emberek találgatták ki miatt lehet ez, ki lehet ennek az oka. Hamar megtalálták, hiszen mindig ott volt a szemük előtt. A Kokerókat hibáztatták minden bajért és gondért, ami érte őket. El is kezdték lövöldözni a Kokerókat. Kokeró apukákat, Kokeró anyukákat és Kokeró gyerekeket, válogatás nélkül.
Egyszer a gyártók összeültek, keseregtek.
“Mit lehet tenni” – kérdezték egymástól?
“Kell egy történet, ami emléket állít legalább a meggyilkolt gyerekeknek” – mondta az egyik gyártó.
“Csináljuk meg!” – mondták a többiek.
“Na, de várjatok, ez nem lesz jó történet, mert itt az összes gyerek a mennyben van. Kellene legalább egy, aki életben marad!” – mondta az egyik gyártó.
Nem kellett sokáig várni. Egy véres augusztusi éjszaka után, életben maradt egy kislány. A történetben el is nevezték Babrinkának.
Nagy híre volt a történetnek, mert ez a gyár volt az első, amelyik megmutatta a Kokerók leöldöklését. A hősök és a gyártók kaptak hideget is, meleget is, mégsem fáztak, mert tudták, hogy eljön az idő, amikor sok-sok Kokeró számára fontos lesz ez a történet.
“De miért nem lettünk sztárok?” – kérdezte az egyik hős.
“Azért, mert Kokerók a hőseink és ezt sok ember gyomra nem bírja megemészteni, de ne féljetek, néhány évtizeden belül sztárok lesztek, addigra már sokan fogják értékelni a munkáitokat” – mondta az egyik gyártó.
Nem telt el egy-két hónap, több, önmagát függetlennek valló gyár is emléket állított a meggyilkolt Kokeróknak.
