Nemzetközi Színházi Világnap

Hírek

Március 27-e a Színház Nemzetközi Világnapja. 1978-tól a világ valamennyi országának valamennyi színpadán az előadás kezdete előtt üzenettel köszöntik e napot. A színházi világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet – és tágabb értelemben a kultúra – fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását.

A Nemzetközi Színházi Intézet annak dacára, hogy Európa számos országában alkotnak cigány színházi társulatok, az elmúlt 42 évben még sosem kért fel roma származású színházi alkotót arra, hogy üzenetet juttassanak el tőle a nagyvilág színpadaira. A Független Színház Magyarország évről-évre roma felmenőkkel bíró színházi alkotót kér fel ennek az üzenetnek a megírására.

Kérem, fogadják szeretettel Simonida Selimovič-nak, Ausztria fővárosában, Bécsben működő „Romano Svato” társulat művészeti vezetőjének színházi világnapi üzenetét.

„Ha a színházra gondolok, akkor egy olyan világot képzelek el, amely egy olyan város polgárait mutatja be, és ahol az én kultúrámnak is van helye a színpadon. 

Azonban sajnos nem ez a helyzet, habár a romák már több mint 700 éve szerepet vállalnak Európa történelmében. A színházi térben reménnyel telt meg a lelkem, emelkedett hangulatban voltam, otthonosan mozogtam, mert örültem, hogy részese lehetek a játéknak. Aztán észrevettem, hogy alig akad olyan roma, akinek ez lehet a hivatása, én azon kevesek közé tartozom, akiknek volt bátorsága ezt a munkát választani. Ezután, hamarosan arra is rájöttem, hogy gyakran miért csak sztereotip szerepeket osztanak rám, miért skatulyáznak be.

A színház minőségét nem csak a nézőszámokban lehet mérni. A színház a társadalom egészét nézve a kisebbség intézménye. De hát nem abban mérjük a demokrácia világát is, hogy milyen sorsa van benne a kisebbségeknek? 

Az az érdekes és a jó színház, amelyben kifejtjük a világ dolgait.

A színház végtére is az a tér, amelyben a társadalom általánosságban reflektál az életre. Engem akkor köt le a színház, ha érzem, hogy egy darab komoly kérdésekkel foglalkozik: szeretet, halál, társadalmi és politikai viszonyok.

Ha magamat, mint a társadalom tagját, személyesen megszólítva érzem.

Az viszont nem szólít meg, ha „A cigánybáró” kerül a színpadra, továbbra is azt a szót használva, amely engem és még sok más romát is sért. A bécsi Volksoper gátlástalanul kiplakátolhat és hirdethet szerte a városban egy olyan darabot, amelyben egyetlen roma sem játszik, hanem egy eltorzított, giccses klisét, egy többségi „cigány képet” reprezentál.

A darab ugyanúgy figyelmen kívül hagyja azokat a méltatlan körülményeket, amelyekben a romák túlnyomó része élt, mint a tényt, hogy az itt kanonizált operett keletkezésének idejében a legtöbb romacsoport már letelepedett és együtt élt a többségi társadalommal, nem pedig a közismertté vált „zöld lakószekerekben” vonultak egyik vidékről a másikra. Ha a „cigányokat” a többnemzetiségű állam nemkívánatos személyeinek tekintjük, jogos lehet átgondolni, hogy miért a „kirekesztettek” váltak egy olyan kereskedelmi szórakoztatói iparág témájává, amilyen az operett virágkorának kezdetén volt.

Ebből kiindulva a szóban forgó tendencia korhű környezetrajzzá vált, és a romantika művészetében újra és újra a társadalom szellemi háttereként szolgált a „cigány életérzés” elgondolásához, amely mind zeneileg mind pedig dramaturgiailag megfelelt a dekadentizmus korabeli közönség ízlésének. Ez az opera, a romákkal szembeni, az európai többségi társadalom általi évszázados kirekesztettségének és üldöztetésének a terméke, és a bécsi operettben él tovább. A cigány sztereotípia aprólékos konstrukciója, amelyet a többségi társadalom évszázadokon át alkotott meg. 

Felteszem magamnak a kérdést, hogy az osztrák kultúrpolitika, a szponzorok, a bankok, miért támogatnak napjainkban egy ilyen operát, mégpedig hihetetlen pénzmennyiséggel. 

A támogatott alkotás nem a közösséget, a népet, a társadalmat és a toleranciát segíti, hanem a rasszizmust népszerűsiti Bécs városában, sőt, ezt még szalonképessé is próbálja tenni. 

Egy olyan roma színházat kívánok, amilyen még nincsen Bécsben, amiben fel tudjuk dolgozni elődeinkről szóló saját történeteinket. Itt, Ausztriában a szintik és romák történeteit még nem dolgozták fel úgy, mint a zsidókét, különben „A cigánybáró” nem kerülhetett volna műsorra.

Történeteinkből számtalan színdarabot és operát lehetne írni, csak térre, elismerésre és támogatásra van szükségünk hozzá azoktól, akik ezzel tartoznak nekünk. Biztos terekre, színházakra van szükségünk, amelyekben a romák maguk játszhatnak, vezethetnek és dolgozhatnak, és bemutathatják a világ előtt még ismeretlen történeteiket. Mert az igazi „romát” sokan egyáltalán nem ismerik, csak ismerni vélik, a fejükben élő torz és hazug képekből. 

Hadd teremtsünk másokat is magába foglaló, tisztelő és színvonalas történeteket alkotó színházi teret, amelyben utódaink is örömüket lelik majd. Hadd legyünk a következő nemzedék példaképei, hogy tanulhassanak tőlünk, és ne a klisékkel és rasszizmussal teli művészetben kelljen élniük. „

Német nyelvről magyarra fordította: Kenyeres-Gyulassy Kinga

Az üzenetet Lovas Emília színésznő olvasta fel, amely ITT érhető el.